Az elmúlt napokban ugyebár voltam egy pár szülői értekezleten. Az egyiken ezt olvasták fel nekünk. Úgy érzem meg kell osztanom, mert valóban elgondolkodtató.
Szinaptikus kapcsolatok-endorfin
A gyermekorvosi nagykönyvek mindig is leírták, hogy a kisgyerek alaphangulata - ha testileg és lelkileg rendben van - derűs. Az-az: "az endorfin termelés" - mondjuk így, az egyszerűség kedvéért -, megfelelő szintű.
Ha egy apa elhiszi a pszichológusnak, hogy jó lenne, ha ő is töltene naponta tíz-húsz percet gyermekével, ha bemenne hozzá, mikor időben ér haza, és nem kell ehhez játékmatadornak lennie, üljön csak le a szőnyegre, a gyerek majd kezd vele valamit, tapasztalni fogjuk, hogy a gyerek felcsillanó örömmel fogadja és hamarosan játszani kezd vele. Persze, az tanácsolható, hogy ne hagyja résnyire nyitva az ajtót, hogy azon keresztül nézze közben a tévét, ne vigye be a Népsrotot, hanem legyen ott tényleg a gyereke számára.
Ferike mondjuk, két és fél éves. Apa belép, Ferike ragyog. Odalöki a labdát. Apa zseniális, visszalöki. Esetleg még az is eszükbe jut, hogy szétterpesztik a lábukat és úgy lökdösik egymásnak, hogy a labda ne tudjon oldalra elgurulni. Ferike boldogan sikongat, nevet. "Az endorfintermelés" magas.
De mi, apák, ambiciózus emberek vagyunk . Egy idő után eszünkbe jut, hogy ha már itt töltöm az időmet, fejleszteni fogom ezt a gyereket.
- Nézd , Ferikém, neked azért dől le mindig a toronyépítő, mert a kisebb kockát teszed alulra és arra rakod a nagyot. Na már most, kisfiam: elemi statikai elv, hogy a nagy kockát tesszük alulra, és arra a kisebbet. Mindig, amelyek következik! Látod!?! Apának milyen szép magasra sikerült!
Ferike még mosolyog. ( Ha nem is ragyog már úgy, mint a magyarázat előtt.) És ledönti a tornyot. Aztán ő is építeni kezd, és megint a kis kockát teszi alulra.
Apa kissé feszült, ideges.
Hát nem akar fejlődni ez a gyerek?
Előveszi a mérhetetlenül ronda műanyag gömböt, amelybe különböző lukakon különböző alakú figurákat lehet bedobni.
- Nézd, Ferikém, látod itt a kezemben ezt az ötágú fekete csillagot?
Ferike bólogat.
Apa megkérdezi:
-Hát látsz te is itt a gömbön ugyanilyet?
Ferike - hála istennek - sehol nem lát ugyanolyat a gömbön!
Ugyanis számára a luk nem azonos az apa kezében tartott testtel és a kontúr a test formájával. (Ha az lenne, gondolkodása nem volna konkrét, és nem tudna megtanulni beszélni.)
Apa diadalmasan megmutatja.
- Nézd, itt van. És akkor ezt itt így be tudom dobni. Látod?
Ferike bólogat.
Apa most kezébe veszi a rózsaszínű tojást.
- És most akkor ezt hol fogod bedobni?
Ferike kitűnő megfigyelő, és nagyszerű utánzó fogja tehát a rózsaszín tojást, és, hiába forgatta el apa a gömböt, megkeresi azt a pontot, ahol apa a csillagot bedobta és megpróbálja a tojást is ott beerőltetni.
Nem megy.
Apa kétségbeesik. Eddig nem is vette észre, hogy fia, úgy látszik speciális fejlesztésre szorul.
- De Ferikém! - mondja kissé felháborodottan.
Mire idáig elértünk, Ferike arcáról lehervad a mosoly, szemében megjelenik az a speciális, érdektelen, üveges tekintet.
"Az endorfintermelés" leáll.
A szabadon játszó gyerek "endorfintermelése" magas, fejlődése töretlen.
A fejlesztett gyerek fejlődése - "endorfintermelésével" együtt - leáll.
Ha egy apa elhiszi a pszichológusnak, hogy jó lenne, ha ő is töltene naponta tíz-húsz percet gyermekével, ha bemenne hozzá, mikor időben ér haza, és nem kell ehhez játékmatadornak lennie, üljön csak le a szőnyegre, a gyerek majd kezd vele valamit, tapasztalni fogjuk, hogy a gyerek felcsillanó örömmel fogadja és hamarosan játszani kezd vele. Persze, az tanácsolható, hogy ne hagyja résnyire nyitva az ajtót, hogy azon keresztül nézze közben a tévét, ne vigye be a Népsrotot, hanem legyen ott tényleg a gyereke számára.
Ferike mondjuk, két és fél éves. Apa belép, Ferike ragyog. Odalöki a labdát. Apa zseniális, visszalöki. Esetleg még az is eszükbe jut, hogy szétterpesztik a lábukat és úgy lökdösik egymásnak, hogy a labda ne tudjon oldalra elgurulni. Ferike boldogan sikongat, nevet. "Az endorfintermelés" magas.
De mi, apák, ambiciózus emberek vagyunk . Egy idő után eszünkbe jut, hogy ha már itt töltöm az időmet, fejleszteni fogom ezt a gyereket.
- Nézd , Ferikém, neked azért dől le mindig a toronyépítő, mert a kisebb kockát teszed alulra és arra rakod a nagyot. Na már most, kisfiam: elemi statikai elv, hogy a nagy kockát tesszük alulra, és arra a kisebbet. Mindig, amelyek következik! Látod!?! Apának milyen szép magasra sikerült!
Ferike még mosolyog. ( Ha nem is ragyog már úgy, mint a magyarázat előtt.) És ledönti a tornyot. Aztán ő is építeni kezd, és megint a kis kockát teszi alulra.
Apa kissé feszült, ideges.
Hát nem akar fejlődni ez a gyerek?
Előveszi a mérhetetlenül ronda műanyag gömböt, amelybe különböző lukakon különböző alakú figurákat lehet bedobni.
- Nézd, Ferikém, látod itt a kezemben ezt az ötágú fekete csillagot?
Ferike bólogat.
Apa megkérdezi:
-Hát látsz te is itt a gömbön ugyanilyet?
Ferike - hála istennek - sehol nem lát ugyanolyat a gömbön!
Ugyanis számára a luk nem azonos az apa kezében tartott testtel és a kontúr a test formájával. (Ha az lenne, gondolkodása nem volna konkrét, és nem tudna megtanulni beszélni.)
Apa diadalmasan megmutatja.
- Nézd, itt van. És akkor ezt itt így be tudom dobni. Látod?
Ferike bólogat.
Apa most kezébe veszi a rózsaszínű tojást.
- És most akkor ezt hol fogod bedobni?
Ferike kitűnő megfigyelő, és nagyszerű utánzó fogja tehát a rózsaszín tojást, és, hiába forgatta el apa a gömböt, megkeresi azt a pontot, ahol apa a csillagot bedobta és megpróbálja a tojást is ott beerőltetni.
Nem megy.
Apa kétségbeesik. Eddig nem is vette észre, hogy fia, úgy látszik speciális fejlesztésre szorul.
- De Ferikém! - mondja kissé felháborodottan.
Mire idáig elértünk, Ferike arcáról lehervad a mosoly, szemében megjelenik az a speciális, érdektelen, üveges tekintet.
"Az endorfintermelés" leáll.
A szabadon játszó gyerek "endorfintermelése" magas, fejlődése töretlen.
A fejlesztett gyerek fejlődése - "endorfintermelésével" együtt - leáll.
Vekerdy Tamás: Gyerekek óvodák, iskolák
Szerintem elég tanulságos kis történet mindenkinek, és igazán érdemes rajta elgondolkodni.
4 megjegyzés:
Csak figyelni kell a gyermekekre, és hagyni Őket kibontakozni.
Sok felnőtt elfelejti, hogy a gyermekek is emberek, csak kisebbek.
Saját jellem mind, ám egy cél felé tartanak, mégpedig a felnőtté válás felé.
A dolog pikantériája, hogy mire odaérnek, addigra elfelejtik honnan jöttek.
Pedig csak vissza kéne tekinteni...
W.A. Lucky
Maga a blogbejegyzés is remek, de a hozzászólással igazán tökéletessé vált.
Miért nem tudnak egyes felnőttek a gyermekeikkel gondtalanul játszani? Miért kell rájukeröltetni az akaratukat, s ezzel elérni, hogy a gyermekekben egy kényszer alakuljon ki arra, hogy akár agresszíven is a saját akaratuknak szerezzenek érvényt, ezáltal csak megkeserítik a család életét.
Az a gond, ha ez egy többgyerekes családnál történik, mivel ilyenkor a gyermekek egymással szemben is érvényesíteni akarják akaratukat, így egyfajta rivalizálás indul meg köztük.
Ez megmérgezi a családi légkört.
Miért nem tudnak egyszerüen a felnöttek a gyerekeikkel felszabadultan játszani. Talán ciki? Vagy csak túl nagy áldozat?
Nekem személy szerint felüdülés egy fárasztó nap végén leülni a gyerekekkel egy picit játszani. Olyan felszabadultak. Mindíg az ő szabályaik szerint játszunk, ami eredetileg káoszhoz vezetett, de mostanra logikusan építik fel a szabályokat.
Ez számomra a nap fénypontja.
Szia!
Érdekes volt elolvasni a bejegyzést. Mi össze-vissza dolgozunk a férjemmel. De ha hazajön, akkor egy gyors kézmosás, és puszi után (a mai napig egyszer sem hagyta ki, pedig 12 éve vagyunk együtt, és mindíg megborzongat ez a puszi.) azonnal megy a gyerekekhez. Ha játszanak, akkor bekapcsolódik, ha altatás van akkor mesél nekik, ha pedig már alszanak, akkor pár percig csak nézi őket, megigazítja a takarócskáikat, és ad nekik egy-egy jóéjt puszit. Érdekes, hogy ezt mennyire szeretik, és addig nem is alszanak mélyen, míg nincs meg ez a puszi. Ilyenkor mindíg leskelődöm, mert olyan édesek ahogy a puszi után hümmögnek, motyognak, vagy csak mosolyognak álmukban. El nem tudnám képzelni az életem ezek nélkül a pillanatok nélkül, pedig ezeket nem is én kapom, hanem a gyerekek, de részei a közös életünknek. A játékba bekapcsolódik, nem irányítja, hanem részt vesz benne, és ő is gyerekké válik. Ha gyerekes ismerőshöz megyünk, vagy összejön az ismeretségi kör, akkor a többi apukával elkezdenek a gyerekekkel játszani, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy az apukák játszanak, a gyerekek meg sokszor csodálják, majd ők is beszállnak, ekkor az apukák észrevétlenül átadják a terepet, átmennek egy másik játékhoz, és így tovább körbe-körbe. Ilyenkor olyanok, mint a gyerekek. A szemük csillos, és végig bohóckodnak, viccelnek. Addig mi az anyukák pedig tudunk beszélgetni, kikapcsolódni, mert mindenki el van. Estére nem tudom ki fáradtabb: A gyerekek, vagy apuci? Az ilyen alkalmak rengeteget segítenek a rohanó életben. Mondhatnám, hogy szerencsés vagyok, (mert az vagyok egy ilyen férjjel) de minden ismerősünk ilyen.
Az lenne jó, ha minden családban így mennének a dolgok, (mert sokszor látom az oviban, hogy a gyerekek viselkedése megmutatja, hogy kinél kiegyensúlyozott a család, és kinél vannak gondok) mert egy gyermeknek legalább a gyerekkora legyen boldog, amíg rajtunk múlik.
Kedves Kata!
Köszönöm, hogy közölhetőnek tartottad a megjegyzésem.
Gondoltam megosztanám veled a tegnap történteket, mert roppant meglepett a nagylányom reakciója.
Apuci (most elöször a gyerekek születése óta) nem tudott hazajönni éjszakára (céges ügyben külföldön), és én paráztam, hogy fogom ezt elmondani a gyerekeknek, és hogy ők hogy fogadják majd a hírt.
Este, mikor eljön a lefekvés ideje, Viki (a negyobbik lányom) megkérdezi, hogy Apa mikor jön. Én erre azt válaszoltam, hogy Apa sajnos ma nem tud hazajönni, mert a munkája miatt el kellett utaznia, és nagyon messze van, és csak holnap jön.
Kb 10 másodpercig emésztette a dolgot, majd közölte: "Semmi baj. Biztos hazajönne, ha tudna, mert szeret minket. De ugye onnan messziről küld jóéjtpuszit?"
CSak bólintani tudtam, miközben egy könnycsapp indult el a szemem sarkából.
Két dolgot éreztem akkor:
-Tudják, hogy milyen fontosak az Apukájuknak, éa Apa sietne haza hozzájuk, ha tehetné.
-Belémvillant az első megjegyzés a blogból. Ők is emberek, csak kisebbek. Ugyanúgy érzik a szeretetet, a ragaszkodást, és az odaadást, mint mi. És szerencsére ez nálunk a természetes állapot.
Este tőlem kapták meg Apuci jóéjtpusziját is, és megkérdezték: "Ezt ugye Apa küldte?" Elszorult torokkal mondtam, hogy igen.
Késöbb Apuci felhívott, és elmeséltem neki a történteket. Csendben végighallgatta, majd hallottam, hogy sírva fakad. 12 év együttlét után ismét bizonyítékot kaptam arra, hogy MI vagyunk a legfontosabbak számára. És ez visszafelé is így van. Csendesen szipogtunk pár pillanatot, majd csak annyit tudott mondani, hogy holnap siet hozzánk. És én tudtam, hogy így lesz. Mert nem tudok elképzelni semmit, ami visszatarthatná.
Ma várni fogjuk. Feldíszitjük a lakást, és finom vacsit készítünk. Mert hiányzik. Pont úgy, mint mi neki. Mert a család része.
Elnézést, de úgy éreztem, hogy ezt ki kell írnom magamból.
Megjegyzés küldése
Szia!
Írd meg véleményed a bejegyzésről, szólj hozzá a témához! Mindezt kultúrált módon tedd meg. A szelektálás jogát fenntartom! :)